Most szól:
Vezeti:
2015.10.28 Szerda . 16:46

„A Radioheadben már kitapasztaltam a korlátaimat” – Jonny Greenwood interjú

„Ennyi az életművem, két centi”, ironizál Jonny Greenwood, miközben összefogja két ujjával az aláírásra hozott Radiohead cd-borítókat. A 44 éves gitáros nemrég komolyzenészként járt Budapesten, és a fellépése előtt interjút adott előbb a Petőfi TV-nek, majd a Rádiónak. Mint elmondta, a rádiós beszélgetésnek örült jobban, de ez egyáltalán nem meglepő attól az embertől, aki egy Radiohead nevű zenekarban játszik.

Petőfi Rádió: Holnap komolyzenei koncertet adsz nálunk. Te komolyzenei képzettséggel is rendelkezel, így el tudod képzelni azt, hogy valaki úgy komponáljon klasszikus zenei művet, hogy nem részesült ilyen jellegű oktatásban?

JG: Egy kicsit bizalmatlan vagyok, mert ez a zene számomra amolyan ősi jellegű. Van, aki szerint ha képzettség nélkül alkotsz, akkor őszintébb a zenéd. Én bizalmatlanul állok az ilyen gondolkodáshoz. Nekem ilyenkor a nemes vadember fogalma jut az eszembe, aminek az a lényege, hogy ha eléggé őszinte és igaz ember vagy, akkor simán megalkothatsz egy festményt, vagy egy verset. És az így egy őszintébb alkotás lesz, mert belőled jön. Nos, én ezzel nem értek egyet. Szerintem minél több képzésben részesülsz, annál jobb, bármit is csinálsz. És ez a zenére is vonatkozik. Szerencsésnek tartom magam és hálás vagyok, hogy zenét tanultam, és így legalább az alapokkal tisztában vagyok. A tudásomat mindig hasznosítom, bármit is alkotok. Nagy segítség ez számomra.

PR: Már egész fiatalon nagy rajongója lettél Krzysztof Penderecki lengyel zeneszerzőnek. Milyen érzés volt, amikor végre együtt dolgozhattál vele, és hogy sikerült a közös munka?

JG: Nagyon furcsa volt vele dolgozni. Hatalmas példaképem ő, és én azért vagyok nagy rajongója, mert valami elképesztően modernet alkotott. Annak idején nekiállt elektronikus zenét tanulni, és mindent megtanult azzal kapcsolatban a hatvanas években. Aztán hátat fordított ennek az egésznek, és azt mondta, hogy ezeket a hangokat mind elő tudja állítani nagyzenekarral is. Végre is hajtotta, és szerintem ez nagyon modern gondolkodásra vall. Manapság sokat gondolok erre, ha elektronikus zenét hallok. Ilyenkor mindig azt gondolom, hogy a szimfonikus zene különösebb, színesebb, kiszámíthatatlanabb és különlegesebb, mint az, amit laptoppal állítasz elő. Többnyire. Tudom, hogy az erősítővel megtámogatott zene hangosabb, viszont ugyanakkor repetitívebb és kiszámíthatóbb is. Beszűkitheti a lehetőségeidet. Viszont ha egy zenészekkel teli teremben vagy, és megkéred őket, hogy játsszanak valamit, akkor az mindig másmilyen lesz. Mindig bonyolultabb a végeredmény, és nem csak két irányból szól a zene. Mivel egy nagyzenekarról van szó, ez azt jelenti, hogy akár ötven különböző irányból érkezik a zene. Vegyük még ehhez hozzá a terem akusztikáját, és akkor ez az egész már elképesztően komplex lesz. Mindez nem adatik meg, ha felveszed a fejhallgatódat, és abban valami repetitívet hallgatsz.

PR: Jó, hogy említetted az elektronikus zenét, mert meg akartam kérdezni, hogy hogyan fedezted fel az ondes martenot nevű hangszert.

JG: Ez egy francia hangszer, amit az 1920-as években találtak fel. Olivier Messiaen használta sokat, és én rajta keresztül találtam rá. Nagyszerű cucc, és szerintem nyugodtan lehet steampunknak nevezni. Számomra az volt a lényeg, hogy hogyan tudok zenét alkotni az elektromosság segítségével, illetve hogy hogyan tudom az elektromosságot hangszerré alakítani. Nagyon tiszta ötlet ez. Csak egy húr és egy gomb az egész, és úgy érzed, hogy közvetlen kapcsolatban állsz az elektromossággal. Így írnám körül. Nagyon lírai. Egy kicsit háttérba szorult, amikor az elektronikus zene népszerű lett. Mindenki úgy volt vele, hogy az ondes martenot egyrészt nagyon régi, másrészt meg túl lírai. Énekel, így olyan, mint egy hegedű. Romantikus egy hangszer. És mint minden más elektronikus zene a hatvanas években, úgy ennek a hangjai is eléggé brutálisak, agresszívek. Sokat megkülönböztetést élt meg ez a hangszer, viszont én nagyon szeretem, szerintem semmihez sem hasonlítható.

PR: Holnap, a te koncerted időpontjában lesz egy theremin bemutató is a városban...

JG: Tényleg? Tudnod kell, hogy eléggé sznob rivalizálás van a martenot és a theremin pártiak között. Van, aki szerint a theremin csak egy játékszer, és nem hangszer. Hajlamosak egyesek leszólni, sok vita van a két tábor között. Fel tud idegesíteni az ilyesmi, haha!

PR: Több filmzenét is készítettél Paul Thomas Anderson rendezőnek. Melyik közös munka volt a legnehezebb?

JG: Valószínűleg az utolsó, a Beépített hiba. Paul azt mondta az elején, hogy olyan zenét szeretne, amit csak egy vagy két ember játszik. Elektronikus, üres hangzást akart. Átküldött nekem példákat, és ezek szinte mind Bernard Herrmann filmzenéi voltak, teljes zenekarral. Szóval nekiálltam komponálni nagyzenekarra, úgyhogy ez így eléggé nehéz volt. Viszont mindig fantasztikus érzés Paullal dolgozni, mert ő hatalmas zenerajongó, és nagyon lelkes. Sokat nevetünk együtt, jól szórakozunk. Szerintem más filmzeneszerzők nem így dolgoznak, nekem szerencsére nincs nehéz dolgom. Másnál sokszor ez úgy néz ki, hogy a rendező ordít a zeneszerzővel, szorít a határidő. Paul mellett viszont lehet kísérletezni, és ez nagyszerű.

PR: Nemrég készítettél vele egy dokumentumfilmet, ami a Junun címre hallgat. Itt mennyiben volt más vele dolgozni, a játékfilmekhez képest?

JG: Itt az történt, hogy ő csak nézett engem és röhögött rajtam, miközben én elmentem Indiába, és felvételeket készítettem egy helyi zenésszel, Shye Ben Tzurral, és más muzsikusokkal is. Felvettük ezt az áhítatos zenét. Kicsit olyan lett, mintha James Brown Rajasthanban született volna, ahol a jámbor szufik élnek. Nekem így hangzik ez a zene. Vallásos töltete van, ez egy ilyen misztikus ága az iszlámnak. A zenekar viszont igazán funkos hangzást csinált, hetvenes évek hangulatban, csak indiai hangszerekkel. Nekem ilyen benyomásom van róla. A filmben a jazz zenészek pedig mind indiai fúvós zenészek, és valójában soha nem hallottak jazzt, azt se tudják, mi az. Viszont improvizáltak, mert az indiai zenének ez az alapja. Azonban Miles Davis-ről vagy Louis Armstrongról soha nem hallottak, ami nagyon furcsa. Mégis nagyon jazzesek a szólóik, ahogy improvizálnak a trombitákon. Nagyon fura.

PR: Hogy lettél a Norvég erdő című japán film zeneszerzője? Esetleg a beatles-es hangulatú cím fogott meg?

JG: Érdekes dolog ez, mert ha szó szerint fordítjuk le a japán címet, akkor azt kapjuk, hogy Norwegian Forest. A könyv, amiből a film készült, természetesen a dalra utal. Felkért a rendező, akinek tetszett a Vérző olaj. Én meg csináltam neki egy igazán romantikus soundtracket. Nagyon szeretem.

PR: Mik a kedvenc filmzenéid?

JG: Vettem az Amazonon nemrég egy filmzene cd-t, rohadt drága volt, 26 dollár. A film címe: A kém, aki a hidegből jött. Ismered ezt a hatvanas évekbeli filmet? Kémtörténet, Richard Burton játszik benne. Várom már, hogy megjöjjön. És mostanában elég sok Jerry Goldsmith-t hallgatok: a Majmok bolygója filmzene zseniális, meg az Alien is. Azt hiszem, most már ő kedvenc filmzeneszerzőm.

PR: Az egyik Harry Potter filmben szerepeltél egy szupergrupp tagjaként. Ha összeállíthatnád a saját álomzenekarodat, ki lenne benne?

JG: Hű...! Jó kérdés... Thom Yorke lenne az énekes, a bátyám lenne a basszusgitáros, mert hát mégis csak a családom tagja, miért ne...

PR: És akkor gondolom, még benne lenne a zenekarban Ed és Phil is...

JG: Igen, azt hiszem, így lenne. Az az igazság, hogy ha másokkal játszanék, akkor előbb-utóbb rájönnének, hogy el akarom blöffölni az egészet. Kamuznék. A Radioheadben már kitapasztaltam a korlátaimat. Ismerjük egymás erősségeit és gyenge pontjait. Egy másik zenekarban könnyen lehet, hogy megúszósra venném a figurát. Szóval inkább maradnék a saját zenekaromban.

PR: A 2006-os Radiohead fellépést sokan a Sziget fesztivál történetének egyik legemlékezetesebb koncertjeként emlegetik. Neked milyen emlékeid vannak arról a látogatásról?

JG: Emlékszem arra, ahogy megérkeztünk a fesztiválra. Egy szigeten van, ugye? Igen, erre tisztán emlékszem. Az volt az első alkalom, hogy Magyarországon jártam. Mire emlékszem még... Arra, hogy volt ez a bolt, ami ilyen kommunista cuccokat árult. Sportruhákat. Nem emlékszem a cég nevére, csak arra, hogy a városban mászkáltam, és azt kerestem. Nagyjából ennyi. Ami pedig magát a koncertet illeti: mindig furcsa érzés, amikor egy olyan országban játszol, ahol korábban még nem jártál, és az emberek ismerik a zenédet. Ez mindig izgalmas és különös érzés.

PR: Thom egy interjúban – némileg vonakodva – azt mondta, hogy a kedvenc Radiohead dala a Just. Neked melyik a kedvenced?

JG: Valószínűleg a Spinning Plates az Amnesiac albumról. És azért, mert nagyon szép szám, és újra meg újra meg tudod hallgatni. Fura egy dal, de mégiscsak egy dal. Szerintem ez a Radiohead igazi erőssége, a konkrét dalszerzés. Viszont sose tudod, hogy épp milyen akkord fog következni. Bizonyos dalok elkezdődnek valahogy, meghallod az első két akkordot, aztán jön két másik. Sokszor ez idegesítő is lehet, viszont ha jól csinálod, akkor minden következő ötlet a pozitív meglepetés erejével hathat. Működhet, és akkor nem találod idegesítőnek. Szerintem ez a Spinning Plates esetében nagyon jól sikerült.

PR: A Radiohead azon kevés zenekarok egyike, amelyik szinte soha nem játszik egyetlen feldolgozást sem. Ha mégis feldolgoznátok valaki másnak a dalát, melyik lenne az?

JG: Hát igen, magam sem tudom, hogy miért van ez. Úgy nőttünk fel, hogy nem játszottuk mások dalait. Még iskolai zenekarként sem. Mindig is a saját zenénket próbáltuk játszani, és fogalmam sincs, miért. Talán azért, mert minket jobban foglalkoztatott az, hogy megírjunk és felvegyünk egy saját számot. A kezdetek során nem is mutattuk meg a saját dalainkat másoknak, és nem gondoltuk volna, hogy lesz lemezszerződésünk, meg hogy turnézgatni fogunk majd. Az volt a lényeg, hogy dalokat vegyünk fel, amiket otthon visszahallgathatunk. Fantasztikus érzés volt, ahogy szólt a hangszórókból a saját szobánkban. Mi csak idáig gondolkodtunk. Ezt csináltuk szinte fanatikus jelleggel. Nem bajlódtunk mások dalaival, mert olyan jól úgyse tudtuk volna eljátszani őket, és hát mi értelme van elrontani jó számokat. Azért csináltunk nemrég egy-két feldolgozást: eljátszottunk egy New Order dalt, meg a Smiths-től a Headmaster Ritualt néhány éve.

PR: El tudod képzelni, hogy a készülő Radiohead lemeznek is valami váratlan megjelenési módja lesz, mint az In Rainbows-nak 2007-ben?

JG: Nem biztos, mert akkor az emberek a metódusról beszélnek majd inkább, és nem a zenéről. Még nem tárgyaltunk erről, ugyanis még nem fejeztük be az albumot, bármilyen hír is jött Oroszországból, haha! Remélem, hamarosan leülünk, és megbeszéljük, hogy hogy is legyen az egész. Lehet, hogy kiadunk egy sima, üres fedelű cd-t, dalokkal. Nem tudom, te mit javasolsz? Térjünk vissza az alapokhoz? Ha nincs lemezcím, akkor az azt jelenti, hogy a zenekarnak elfogytak az ötletei, nem? A cím nélküli album mindig rossz jel, szóval szükségünk van egy lemezcímre, ez egyértelmű.

PR: Reménykedhetünk egy 2016-os megjelenésben?

JG: Persze! Egyértelműen... Ha nem jelenik meg jövőre, akkor... 2016, az azt jelenti, hogy még van rá legalább egy évünk, haha! Ha jövőre nem jön ki, megőrülök. Na most akkor mire is bólintottam rá, mit jelentettem be? Végül is ez így okés, nem? Jövőre! Valami biztos jön 2016-ban.