Most szól:
Vezeti:
2018.11.26 Hétfő . 11:53

"Épelméjűek az elmebetegek között" – az egyik leghírhedtebb pszichológiai kísérlet krónikája

Vajon mennyire hitelesek a diagnózisok?

1969-ben Dr. David Rosenhan feltette azt a kérdést, hogy vajon mennyire éles a határ a mentális betegség és egészség között. Vajon, ha egy egyébként egészséges ember kerül be egy pszichiátriára, a szakemberek képesek különbséget tenni a szimuláció és egy valódi betegség között? Ki lehet-e szűrni az egészséget a betegellátásban?

Hogy megválaszolja ezeket a kérdéseket, Dr. David Rosenhan, elismert amerikai pszichológus egy kísérletet eszelt ki. Önkénteseseket toborzott, akik később pszichiátriai intézményeket kerestek fel. Ezeknek a beépített embereknek az volt a feladata, hogy arra a kérdésre, hogy miért vannak itt, vagy mi a panaszuk, azt feleljék: hangokat hallanak. Emellett azonban - és ez nagyon fontos -, semmilyen más tünetről nem számoltak be. A kísérletben egyébként maga Rosenhan is részt vett, ő is felkeresett egy pszichiátriát, mint „álbeteg”.

 

Ez az egy tünet is elég volt ahhoz, hogy felvételt nyerjenek a pszichiátriára. Innentől kezdve az instrukció úgy szólt, hogy viselkedjenek, úgy ahogy egyébként is szoktak, és többször is mondják el, hogy a tüneteik megszűntek, vagyis már nem hallanak hangokat. Az óra ketyegni kezdett és a kérdés innentől kezdve az volt, vajon rájönnek-e az orvosok és az ápolók, arra, hogy mentálisan egészséges embereket tartnak az osztályon, és ha igen mennyi idő alatt derül ki számukra a turpisság.

Nos, ez a kísérlet természetesen azért lett hírhedt, mert az eredmények döbbenetesek voltak. Egy beteg kivételével mindenkit skizofrénnek diagnosztizáltak, egyetlen tünet alapján. Az egészségügyi személyzetnek, sem az orvosoknak, sem az ápolóknak nem tűnt fel, hogy egészséges emberekkel van dolguk. Olyannyira nem, hogy a kísérletben résztvevők átlagosan 19 napot töltöttek kórházban! A kísérlet atyja, Rosenhan teljes két hónapot töltött egy klinikán, mire sikerült bebizonyítania, hogy jól van és hazaengedhetik.

 

A kísérletnek az is volt a célja, hogy megvizsgálják, hogy vajon maga a pszichiátria „gyártja-e” a tüneteket, azt a megnyilvánulást is a betegség jelének tartja-e, ami egyébként nem az. A pszichiátria valahol tényleg a címkézésről vagy megbélyegzésről szól? A kísérlet alapján: igen. Minden és mindenki gyanúsnak minősült. Az egyik álbeteg jegyzeteket készített a kísérlet ideje alatt, őt „kényszeres jegyzetelgetőnek” bélyegezték, az unalmukban az ebédlő környékén sétálgatókat pedig „kényszerevőknek”. Érdekes mód a többi beteg előbb feltételezte, hogy „betegtársuk” talán csaló.

A kísérletben résztvevő álbetegek közül senkinek sem sikerült bebizonyítania, hogy nincs semmilyen mentális zavara. Csak akkor engedték el őket, mikor elismerték, hogy ők egyébként betegek, akik történesen javuló tendenciát mutatnak. Zárójelentésükön az állt: jelenleg javulást mutató skizofrének.

via GIPHY

Mikor mindez nyilvánosságra került, Rosenhan-t rengeteg támadás érte. Jöttek sorra a bírálatok, sőt az egyik kórház vezetősége annyira nem hitte el az egészet, hogy kihívta Rosenhan-t, küldjön oda bárkit, ők senkit sem fognak tévesen benntartani. Rosenhan rábólintott, azt ígérte a következő hónapokban egy, vagy több álbeteg is küldeni fog. A felkészült kórházi dolgozók 193 új betegből, 83-ra gyanakodtak, 41-et pedig haza is küldtek, mint álbeteget. A gond és egyben a csavar az volt, hogy Rosenhan egyetlen beépített embert sem küldött. A kórház tehát valódi mentálisan beteg személyeket küldött haza.

A kísérlet, mind az első, mind a második felvonása bombaként robbant és hatására számtalan bírálat érte az Egyesült Államok pszichiátriáit. A kritikák nagy része természetesen a személytelen légkörre és a megbélyegző magatartásra vonatkozott. A helyzet az elmúlt évtizedekben sokat változott, szerencsére pozitív irányba.

via GIPHY

Érdemes azonban ezt a kísérletet kicsit távolabbról is nézni, hiszen arra a mindennapi jelenségre is rávilágítanak, hogy mennyit számít az, hogy milyen prekoncepcióink vannak valakiről vagy valamiről. Ha valakit már az első pillanatban valamilyennek bélyegzünk és skatulyába szorítunk, noha csak csekély információ áll rendelkezésünkre, akkor őt nagy valószínűség szerint nem is fogjuk a továbbiakban olyannak látni amilyen ő egyébként, hanem olyannak amilyennek az előzetes elképzeléseink alapján látni szeretnénk. Ez meg mégis kinek jó így?

Forrás: Boredpanda

Lead: Instagram