Most szól:
Vezeti:
2019.09.01 Vasárnap . 18:22

Erős nő volt Ady előtt és után is – 147 éve született Léda, azaz Brüll Adél

Az életben magabiztosan mozgó okos és művelt nő volt, akit 26 évesen férjhez adtak – ám nem ahhoz, akit ő igazán szeretett, de megbékélt vele és társak lettek. Diósy Ödönnéként érkezett Párizsba, de egy 1903-as találkozásnak köszönhetően Lédaként emlegetjük. Ő Brüll Adél, azaz Léda, aki Ady Endre, a Nyugat egyik legnagyobb költőjének múzsája volt. Ady, költői karrierje jelentős sikereit a Léda-verseknek köszönhette. A 9-10 éves románcból olyan versek születtek, amelyek jelentős darabjai lettek a magyar irodalomnak. Kapcsolatukat és viharos szakításukat, játszmáikat legendák övezik, de egy biztos – ez is bizonyítja, hogy igaz volt. A nő, aki erős maradt Ady előtt és után is, 147 éve született. Ennek apropóján válogattunk nektek 4 Léda-verset.

Léda ajkai között

Az ajkaid közt rejtőznék el,

De a szemeid reám nyílnak:

Meglátnak az én cimboráim,

Nagyon holdas most minden éjjel.

 

Lédám, meddig tart a bujósdi,

Ez az ős, húnyó, csalfa játék?

Tudom, hogy a nyomomban vannak

S nem szabad nyögni, sírni, szólni.

 

Szomorú, zöld, nagy szemeidben

Dőzsölnek az én cimboráim,

Kikukucskálnak, leskelődnek

A Mámor, a Halál s az Isten.

 

Ha akarják, szivemre szállnak,

Csókolj, Lédám, semmivé csókolj,

Hogy hiába jöttenek légyen,

Ha ajkaid közt megtalálnak.

 

 

Lédával a bálban

Sikolt a zene, tornyosul, omlik

Parfümös, boldog, forró, ifju pára

S a rózsakoszorús ifjak, leányok

Rettenve néznek egy fekete párra.

„Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.

Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk

S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat

A víg teremben némán szerte-szórjuk.

 

Elhal a zene s a víg teremben

Téli szél zúg s elalusznak a lángok.

Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve

Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

 

 

Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,

Vijjogva, sírva, kergetőzve,

Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,

Csattognak az új héja-szárnyak,

Dúlnak a csókos ütközetek.

 

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,

Valahol az Őszben megállunk,

Fölborzolt tollal, szerelmesen.

 

Ez az utolsó nászunk nékünk:

Egymás husába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron.

 

 

Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:

Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,

Ha hitted, hogy még mindig tartalak

S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.

Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd

Feledésemnek gazdag úr-palástját.

Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,

Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,

Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,

Alázásodért, nem tudom, miért,

Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:

Sorsod szépítni hányszor adatott

Ámító kegyből, szépek szépiért

Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.

Sohase kaptam, el hát sohse vettem:

Átadtam néked szépen ál-hitét

Csókoknak, kik mással csattantanak

S szerelmeket, kiket mással szerettem:

És köszönök ma annyi ölelést,

Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,

Amennyit férfi megköszönni tud,

Mikor egy unott, régi csókon lép át.

 

És milyen régen nem kutattalak

Fövényes multban, zavaros jelenben

S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján

Milyen régen elbúcsuztattalak.

Milyen régen csupán azt keresem,

Hogy szép énemből valamid maradjon,

Én csodás, verses rádfogásaimból

S biztasd magad árván, szerelmesen,

Hogy te is voltál, nemcsak az, aki

Nem bírt magának mindent vallani

S ráaggatott díszeiből egy nőre.

 

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,

Akartam látni szép hullásodat

S nem elhagyott némber kis bosszuját,

Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,

Nem kevés, szegény magad csúfolását,

Hisz rajtad van krőzusságom nyoma

S hozzám tartozni lehetett hited,

Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,

Kinek én úgy adtam az ölelést,

Hogy neki is öröme teljék benne,

Ki előttem kis kérdőjel vala

S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

 

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág

Rég-pihenő imakönyvből kihullva,

Vagy futkározva rongyig-cipeled

Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát

S, mely végre méltó nőjéért rebeg,

Magamimádó önmagam imáját?

Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,

Csillag-sorsomba ne véljen fonódni

S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:

Általam vagy, mert meg én láttalak

S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

 

 

Forrás: mek.oszk, eternus